„Sosem
szerettem a zajt, míg nem találkoztam veled. Sosem voltam egy társasági ember,
míg te nem fogtál karon. Igazából, mondhatjuk úgy is, hogy nem is éltem igazán,
míg te meg nem jelentél, ezzel felforgatva teljesen az életem.
Még mindig emlékszem arra az esős napra,
amikor megjelentél a kávézóban, azzal a tenyérbe mászó vigyoroddal. Körbenéztél
a kávézóban, volt egy csomó üres asztal, te mégis hozzám jöttél oda.
– Elnézést, szabad ez a hely? – kérdezted vigyorogva, de
meg sem várva bólintásomat te helyet foglaltál velem szemben. Arra is tisztán
emlékszem, hogy a kedvenc fekete-sárga kardigánodban voltál, ami elsőre
megfogott, mert nagyon jól állt rajtad. Egész végig be nem állt a szád és én
életemben először örültem annak, hogy beszélnek hozzám. Te voltál az egyetlen,
aki nem félve jött oda hozzám. Te voltál az egyetlen, akit szerettem hallgatni,
beszéljen bármekkora hülyeségről is. Merthogy te még arra is képes voltál. Még
máig érzem az eszpresszó illatát, a te illatoddal összekeverve, melynek aromája
semmihez sem fogható.
– Egyébként, Kim Jongdae
vagyok. Te meg Jung Taekwoon, igaz? – képes
voltál felém nyújtani a kezed és megrázni az enyémet. Olyan meleg és
megnyugtató volt. Meg akartam kérdezni tőled, hogy vajon honnan tudod a nevem,
de végül csak bólintottam egyet. A nevetésed az egész kávézót betöltötte, zene
volt füleimnek. Majd hirtelen elkomolyodtál és közelebb hajoltál hozzám.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szívem nem őrült tempóban vágtatott. Főleg
miután két mutatóujjaddal mosolyt varázsoltál nekem.
– Csak nyugi! Egy mosoly képes
bármivel felruházni az embert! –
mindig ezt mondtad nekem, amit abban a pillanatban el is hittem, mégsem
mosolyogtam. Nem azért, mert nem voltam jókedvű, hiszen akkor én voltam a
legboldogabb ember a Világon, de a mosolytalanság belém rögzült már az évek
folyamán. Legalábbis addig a napig. Utána mindig mosolyogtam a jelenlétedben,
mert te voltál az egyetlen, akiért megérte.
Az
a találkozás mindent megváltoztatott. Nem volt olyan nap, amikor ne botlottunk
volna egymásba az utcán és egy idő után régi barátokká váltunk. De én többet
akartam, még ha te nem is tudtál róla. Minden egyes nap arra vágytam, hogy
ölelésünk ne pusztán csak baráti legyen, érintéseid ne csak pár másodpercig
tartsanak és pillantásaid olyan szerelemmel teliek legyenek, mint az enyéim. Te
viszont egyedül az éneklésbe voltál szerelmes, ahhoz láncoltad magad. Szerettem
a hangod, mindig melegséggel töltötte meg lelkemet és szerettem azt is, amikor
engem dicsértél. Mert egy idő után képes voltam én is énekelni neked, amit
mindig nagy örömmel fogadtál. Olyan volt, mintha egy kis darabot odaadtam volna
magamból és te jó szívvel elfogadtad azt. Amikor megtudtad, hogy ki akarok
lépni a munkámból, te biztattál és képes voltál elérni, hogy ne adjam fel.
Kölcsönösen ápoltuk egymást, akármilyen betegségről vagy bánatról volt szó.
Egymással voltunk bajban és vajban egyaránt. Ott voltam veled, amikor épp az
aktuális barátnőd dobott ki, mert te túl sokat foglalkoztál az énekléssel, vagy
éppen velem. És te képes voltál még akkor is vigyorogni, pedig tudtam, hogy
sokat jelentett neked az a lány. Nem tudtál becsapni, túl jól ismertük már
egymást. Minden mozdulatot és gondolatot. Minden hangot és pillantást. Minden
titkot, amit megosztottunk egymással, csak te nem tudtál egyetlen egyről; hogy
szerelmes vagyok beléd.
Minden
ment a maga módján, szépen és csendesen. Míg egy nap el nem kezdtél furcsán
viselkedni. Nem válaszoltál a hívásaimra, vagy ha kegyesen felvetted, alig
beszéltél hozzám. Mikor találkoztunk az utcán és intettem neked, te csak
elfordítottad a fejedet és mentél tovább, mintha nem láttál volna semmit. Nem
láttam többet azt a csodálatos mosolyt. Nem éreztem többet azt a tökéletes
aromát, mely a te illatod és a kávéé szőtt össze. Nem hallottam többet azt a
jókedvű hahotázást és azt a szimfóniát, melyet a hangod keltett életre. Nem
érhettem többet hozzád. Elkerültél. Azt hittem valami rosszat tettem és most ez
a büntetésem. Vagy, hogy a Sors csak játszadozik velem, mert nem érdemellek
meg. Hamis vágyakba és álmokba ringattam magam, ahelyett, hogy választ kerestem
volna a fel nem tett kérdésre. Miért? Akárhányszor
énekeltem, te jutottál eszembe, akárhányszor próbáltam volna elaludni, a te
arcod jelent meg előttem. A szívem darabokra akart törni, a lelkem teljesen
elveszett, míg a fejemben ádáz csatát vívtak egymással a gondolatok és az
emlékek. A mosoly, amit te varázsoltál az arcomra, kezdett elhalványulni.
Lassan visszatértem a régi Jung Taekwoonhoz, aki nem szerette a társaságot és
nem beszélt olyan sokat; annyi különbséggel, hogy szerelmi fájdalma volt.
Gyűlöltem mindkettőnket, mégis görcsösen kapaszkodtam a veled alkotott
életembe. Vissza akartalak kapni, magamhoz akartalak láncolni, hogy soha többé
ne szökhess meg előlem. Önző voltam. Nagyon. Mintha csak egy tárgy lettél
volna, amit örökre megtarthattam volna, pedig én is tudtam, hogy ez nem így
van. Legszívesebben visszamentem volna az első találkozásunkhoz és azt mondtam
volna neked; Sajnálom, de ez a szék foglalt. Meg
sem kellett volna ismerkednünk, így most már csak annyit mondhatok: Viszlát.”
Jongdae
olyan gyorsan szedte a lábát, mint életében még sohasem. Amit az előbb
olvasott, az egy levél volt, melyet Taekwoon hagyott hátra maga után.
Mondhatni, egy búcsúlevél, mellyel minden eddigi szenvedését meg akarta
szüntetni. Nagyon is jól tudta, hol keresse az illetőt, hogy megakadályozhassa
tervében. Mikor odaért a romos épülethez, felemelte fejét, hogy
megbizonyodhasson sejtéséről. Igaza volt. A férfit még az eső sem nagyon
zavartatta abban, hogy a tetőn üldögélhessen. Végül nagyot sóhajtott és felállt
annak a szélén, mint aki épp ugrani akar. Jongdae ökölbe szorította kezeit és
lélek szakadva futott fel a legfelső emeletre. Az nem lehet, hogy a legjobb
barátja ilyen könnyedén itt hagyja, kínok között. Egész testében remegett és
levegőt is alig kapott, de csak elérte Őt. Úgy kapott karja után, mint fuldokló
a mentőövért. Mert számára Taekwoon tényleg olyan volt, de ezt későn vette
észre. Az elmúlt két évben pusztán csak azért kerülte, mert rájött, többet érez
barátságnál. Ez már akkor is benne lappangott, amikor barátnői voltak. A
tudatalattija már az első találkozásuk óta szemet vetett rá, de soha nem merte
bevallani magának és inkább teljesen elnyomta ezt az érzést, jó barátként
viselkedve. Ha tudta volna, hogy a másik is így érez iránta, ha látta volna
azokat az apró jeleket, amik mindig is ott voltak körülötte, akkor most nem itt
tartanának és egyikőjük sem szenvedett volna annyit.
Az
eső egyre jobban rákezdett, szinte már szakadt, Ő viszont semmi pénzért nem
engedte volna el Taekwoon-t, még ha Ő maga kérte volna sem. Örökre mellette
akart lenni, míg a halál el nem választja őket. De ez még nem jöhetett szóba,
túl fiatalok voltak még hozzá és túlságosan szerették egymást.
–
Kérlek, soha többet ne csinálj ilyet! – könnyei patakokban kezdtek folyni
arcán, de az esőcseppek megakadályozták abban, hogy egy is látszódjon belőle.
Viszont Taekwoon tudta jól, hogy sír, jól ismerte már és megannyiszor
elképzelte már, hogy ahogy a lelke, úgy a szemei is bús balladába kezdenek.
Csakhogy most az egyszer nem akarta ezt látni, vissza akarta kapni a fiú
mosolyát. Ahogy első találkozásukkor Jongdae tette, most Ő volt az, aki mosolyt
varázsolt az arcára.
–
Csak nyugi! Egy mosoly képes bármivel felruházni az embert! – azzal Taekwoon is
rajzolt egy görbét az arcára, majd megcsókolta szerelmét. Abban a pillanatban,
akármennyire fáradtak, ázottak voltak és akármennyire is fájt nekik, Ők voltak
a legboldogabb emberek a Földön, amiért visszakaphatták egymást.
