Only fools fall for you

Szereplők: Kim Jonghyun, Lee Taemin (SHINee)
Műfaj: one-shot, angst, élet, tragédia
Egy kis érdekesség: Én alapjában véve Jongkey-t shippelem, de ha ficiről van szó, bármilyen páros jöhet. Egyszerűen elvonatkoztatok tőlük vagy a saját érzéseimtől. 
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelmet tartalmaz! Ennyi. Kritikát, véleményt elfogadok! Jó szórakozást hozzá!

Magam sem tudom már, miért pont beléd lettem szerelmes. Talán csak egy apró kis butaság miatt, vagy, mert mindig mellettem voltál. Az egész világodat szerettem volna jelenteni neked, te mégsem vettél észre. Talán épp ezért választottam a könnyebbik utat. Elmenekültem, hogy soha többet ne kelljen látnom azt a széles mosolyt, amit másnak mutattál és nem nekem. Elfelejtettelek, hogy ne törjem még apróbb darabokra szívem minden egyes megrongálódott darabkáját, mikor rád gondolok. Ennyi volt. Csak a bolond képesek beléd szeretni, pont, mint én. De ennek már vége, mert soha többé nem fogjuk látni egymást.

            - Taemin, figyelsz te rám egyáltalán? – fordult Jonghyun a fiatalabbik felé. A fiú viszont ledermedve, üveges tekintettel nézett vissza rá. Nem tudta felfogni, amit barátja épp az előbb ejtett ki a száján. Vagy inkább nem akarta felfogni.

            - Azt ne mondd, hogy ezen ennyire meglepődtél! Hisz eddig is tudtad, hogy a saját nememhez is vonzódom. Te vagy a legjobb barátom, ember! Csak egy kis támogatást kérek, semmi többet! – kortyolt egy utolsót italából, majd felkelt a padról, ahol eddig olyan békésen üldögéltek. Taemin is követte példáját, de még most sem tudott megszólalni. Tényleg régóta tudta, hogy barátja mindkét nemhez ugyanúgy vonzódik, de azt nem sejtette volna, hogy tényleg összejön majd egy másik sráccal. Ez túl abszurd volt számára.

            - És, mikor ismerkedtél meg vele? – csúszott ki száján a kérdés, amit igazándiból nem is szeretett volna feltenni.

            - Két hete, tudod, mikor a színházban voltam válogatáson. Ő is pont ugyanarra a szerepre jelentkezett, én meg kaptam az alkalmon és leszólítottam. – hatalmas vigyor jelent meg Jonghyun képén, miközben újra felidéződött benne a jelenet. Mi tagadás, tényleg úgy nézett ki a fiú, mint aki szerelmes. Ez viszont barátjának nagyon nem tetszett. Úgy érezte, lelke másik részét épp most sikerült megölnie ezzel az arckifejezéssel.

            - Értem, hát akkor gratu - megcsuklott hangja, de mély levegőt véve újra kezdte mondatát. – Gratulálok! Akkor én most megyek, ha nem gond. Viszlát, Jonghyun!

            Intett egyet neki, majd elindult, de szeme sarkából még mindig látta az idiótán vigyorgó fiút, ahogy a levegőben hadonászik. Ő még nem tudhatta azt, ami Taemin szívét nyomta. Mintha ezzel a „tőrdöféssel” elindítottak volna benne valamit, a fájdalom úgy járta be egész testét. Nem látott mást maga előtt, csak elmosódott foltokat, nem hallott semmit, csak saját belsőjének panaszos dallamát. Felőrölte. Megölte őt. És az a búcsú nem csak mostanra szólt, hanem örökre.

           

            Mély levegőt vett Jonghyun, miközben haját megborzolta a hűvös őszi szellő. Nem akart itt lenni, túl sok minden kavargott a fejében.

            - Mégis hogy történhetett meg mindez? – suttogta maga elé, miközben szemeiből könnycseppek gördültek ki, ezzel eláztatva arcát. A virág, mely már régóta ott hevert kezében, végül kizuhant szorításából, hogy a földön landoljon. Nem nyúlt érte, jó helye volt annak ott. Mozdulni is alig bírt, egész testében remegett. Tényleg ott szerette volna hagyni azt a helyet, de nem tudta. Minden egyes másodperc, amit ott töltött, egy újabb fájdalmas és régi emléket idézett elő. Talán megmenthette volna, ha időben észrevesz mindent. Talán megakadályozhatta volna, hogy ez történjen, ha ő is őszinte lett volna a fiúhoz.

            - Sajnálom, Taemin! – nagy erőt vett magán, majd könnyeit törölgetve a sírkőhöz sétált, hogy búcsút vegyen legjobb barátjától, örökre.

            Magam sem tudom már, miért lettem szerelmes beléd. Talán mert néha olyan kis butus voltál, vagy, mert mindig mellettem voltál. Az egész világomat jelentetted nekem, te mégsem vettél észre. Legalábbis ezt hittem. És most itt hagytál egyedül, ebben a sötét és zord világban. Pedig igazából te voltál az egyetlen, aki képes volt egy kis színt és melegséget csempészni a napjaimba. Csak a bolondok képesek elengedni téged, pont, mint én. De ennek már vége, mert soha többé nem láthatjuk egymást.

Csapjunk a lecsóba, avagy hogy ne keressünk folyamatosan kifogásokat.

Igazából most egy csomó dolgot fel tudnék sorolni, hogy miért nem írtam, de a legfőbb talán az, hogy nem volt ihletem. És mint tudjuk, az ihlettelenség az író legnagyobb ellensége és félelme. Már nem is keresem igazándiból a kifogásokat, mert így is én érezném magam miatta szarul. Mindegy.

Még nyáron belekezdtem egy több részes Hanjoo-ba (ami még csak a 2. fejezet felénél tart), illetve másokkal is szerepeztem, de most nem ez a lényeg. Úgy döntöttem, hogy ha elég részt megírtam a Hanjoo-ból, akkor el kezdem majd feltöltögetni, addig viszont nem szeretném, amíg csak a 2. fejezeténél tartok. Ügyködöm rajta, csak éppen az egyetem eléggé lefoglal.

Vagabond Boy

• Szereplők: Kim Hansol, Kim Byungjoo; egyéb szereplők (ez még tervezés alatt áll!)
• Több részes!
• Műfaj: dráma, romantikus, slash/smut, élet -  néhol talán kicsit irreális
• Figyelmeztetés: Természetesen ez is fiúxfiú szerelemről szól, hisz a Hanjoo az én egyetlen bűnöm. Nézzétek el, nagyon szeretem őket. Jó szórakozást hozzá!

Történetről röviden: 

Kim Hansol családját kíméletlenül meggyilkolják egy este folyamán. Egyedül csak Ő éli túl, de mély nyomot és traumát hagy benne, ami miatt nem képes megszólalni - egy ideig. Kim Byungjoo, aki magához fogadja a fiút, mindenáron el szeretné érni, hogy a kóbor jövevény mindenképp megszólaljon. Azonban kiderül, hogy mindkettejük szörnyű és félelmetes titkokat rejtegetnek, nem csak a múltjukban, hanem a jelenükben is. Vajon sikerül lebirkózniuk azt a sok borzalmat együtt, és megtalálják végre a boldogságukat?  

You're so sweet

Műfaj: egyperces, elvont, vígjáték

Szereplők: Min Yoongi, OC

Figyelmeztetés: nincs. De csak okosan! Jó szórakozást hozzá! 

            Kellemes nyári napra ébredtek Szöul lakosai. Nem volt túl meleg, így az emberek kiözönlöttek az utcákra, ellepték a parkokat, az áruházakat. Mindent betöltött a madárcsicsergés hangja vagy épp a lakosok hangos nevetése. Tökéletes és pihentető nap volt.

            Min Yoongi, a Koreai Nemzeti Művészeti Egyetem egyik hallgatója, épp a szokásos ihletszerző körútját tette meg a városban, amikor valami megragadta tekintetét és örökre magához láncolta. Szíve nagyot dobbant, megszólaltak a kis csengők a fejében, légzése felgyorsult. Tudta, hogy megtalálta az igazit. Gyors léptekkel suhant a gyümölcsös standhoz, majd rögtön meg is állt, amikor a gyümölcsárus lány egy epret tartott felé.

- Sosem gondoltam volna, hogy ez a nap is eljön egyszer. Hogy megpillantok egy ilyen gyönyörűséget.  – suttogta Yoongi.

 - Azok a szemek, melyek megcsillannak a napfényben, akárhányszor rád nézek. Az a haj, mely sokkal simább és puhább bárki másénál. Az az alak, mely jóleső érzést kelt bennem, akárhányszor hozzád érek. Az a piros szín rajtad, mely minden pillanatban megmosolyogtat. Az az édes íz, mely mámorba taszítja lelkemet és szívemet egyaránt. – nagy levegőt vett, majd lassan kifújta azt a fiú és csak utána folytatta monológját. A lány közben csillogó szemekkel bámulta Őt, és legszívesebben közbeszólt volna, hogy honnan tud ennyi mindent róla, hiszen még csak most találkoztak, de attól félt, talán megijeszti vallomása közben.

- Megnyugtatsz. Csillapítod éhségem. Azt kívánom, bár örökké tarthatna ez a pillanat. De sajnos el kell válnunk, hogy utána újabb ürességet hagyhass bennem. Én magam sem tudom, miért teszem ezt. Ne, kérlek, ne tedd ezt! Tudod, hogy elvesztem a fejem, ha a közelemben vagy.  Kegyetlen vagy, mégis a legédesebb teremtés a Világon! – a gyümölcsárus már alig állt a lábán és csücsörítve, becsukott szemmel közeledett felé. Yoongi is ugyanezt tette, a centiméterek egyre csak rövidültek. Végül a fiú kivette a szamócát a lány kezéből.

- Ó, drága egyetlen eprem, hogy én téged mennyire szeretlek! – és beleharapott édes szerelmébe, megpecsételve ezzel örök hűségét a gyümölcshöz. 

Take it easy

Szereplők: Jung Taekwoon és Kim Jongdae
Műfaj: oneshot, crossover, fluff, angst, élet
Figyelmeztetés: fiúxfiú szerelem? Azt hiszem csak ennyi. Ezt a kis történetet egy barátnőmnek hoztam össze, igazából eszembe sem volt megírni. De megtettem. 

„Sosem szerettem a zajt, míg nem találkoztam veled. Sosem voltam egy társasági ember, míg te nem fogtál karon. Igazából, mondhatjuk úgy is, hogy nem is éltem igazán, míg te meg nem jelentél, ezzel felforgatva teljesen az életem.

 Még mindig emlékszem arra az esős napra, amikor megjelentél a kávézóban, azzal a tenyérbe mászó vigyoroddal. Körbenéztél a kávézóban, volt egy csomó üres asztal, te mégis hozzám jöttél oda.

– Elnézést, szabad ez a hely? – kérdezted vigyorogva, de meg sem várva bólintásomat te helyet foglaltál velem szemben. Arra is tisztán emlékszem, hogy a kedvenc fekete-sárga kardigánodban voltál, ami elsőre megfogott, mert nagyon jól állt rajtad. Egész végig be nem állt a szád és én életemben először örültem annak, hogy beszélnek hozzám. Te voltál az egyetlen, aki nem félve jött oda hozzám. Te voltál az egyetlen, akit szerettem hallgatni, beszéljen bármekkora hülyeségről is. Merthogy te még arra is képes voltál. Még máig érzem az eszpresszó illatát, a te illatoddal összekeverve, melynek aromája semmihez sem fogható.

– Egyébként, Kim Jongdae vagyok. Te meg Jung Taekwoon, igaz? – képes voltál felém nyújtani a kezed és megrázni az enyémet. Olyan meleg és megnyugtató volt. Meg akartam kérdezni tőled, hogy vajon honnan tudod a nevem, de végül csak bólintottam egyet. A nevetésed az egész kávézót betöltötte, zene volt füleimnek. Majd hirtelen elkomolyodtál és közelebb hajoltál hozzám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szívem nem őrült tempóban vágtatott. Főleg miután két mutatóujjaddal mosolyt varázsoltál nekem.

– Csak nyugi! Egy mosoly képes bármivel felruházni az embert! – mindig ezt mondtad nekem, amit abban a pillanatban el is hittem, mégsem mosolyogtam. Nem azért, mert nem voltam jókedvű, hiszen akkor én voltam a legboldogabb ember a Világon, de a mosolytalanság belém rögzült már az évek folyamán. Legalábbis addig a napig. Utána mindig mosolyogtam a jelenlétedben, mert te voltál az egyetlen, akiért megérte.

Az a találkozás mindent megváltoztatott. Nem volt olyan nap, amikor ne botlottunk volna egymásba az utcán és egy idő után régi barátokká váltunk. De én többet akartam, még ha te nem is tudtál róla. Minden egyes nap arra vágytam, hogy ölelésünk ne pusztán csak baráti legyen, érintéseid ne csak pár másodpercig tartsanak és pillantásaid olyan szerelemmel teliek legyenek, mint az enyéim. Te viszont egyedül az éneklésbe voltál szerelmes, ahhoz láncoltad magad. Szerettem a hangod, mindig melegséggel töltötte meg lelkemet és szerettem azt is, amikor engem dicsértél. Mert egy idő után képes voltam én is énekelni neked, amit mindig nagy örömmel fogadtál. Olyan volt, mintha egy kis darabot odaadtam volna magamból és te jó szívvel elfogadtad azt. Amikor megtudtad, hogy ki akarok lépni a munkámból, te biztattál és képes voltál elérni, hogy ne adjam fel. Kölcsönösen ápoltuk egymást, akármilyen betegségről vagy bánatról volt szó. Egymással voltunk bajban és vajban egyaránt. Ott voltam veled, amikor épp az aktuális barátnőd dobott ki, mert te túl sokat foglalkoztál az énekléssel, vagy éppen velem. És te képes voltál még akkor is vigyorogni, pedig tudtam, hogy sokat jelentett neked az a lány. Nem tudtál becsapni, túl jól ismertük már egymást. Minden mozdulatot és gondolatot. Minden hangot és pillantást. Minden titkot, amit megosztottunk egymással, csak te nem tudtál egyetlen egyről; hogy szerelmes vagyok beléd.

Minden ment a maga módján, szépen és csendesen. Míg egy nap el nem kezdtél furcsán viselkedni. Nem válaszoltál a hívásaimra, vagy ha kegyesen felvetted, alig beszéltél hozzám. Mikor találkoztunk az utcán és intettem neked, te csak elfordítottad a fejedet és mentél tovább, mintha nem láttál volna semmit. Nem láttam többet azt a csodálatos mosolyt. Nem éreztem többet azt a tökéletes aromát, mely a te illatod és a kávéé szőtt össze. Nem hallottam többet azt a jókedvű hahotázást és azt a szimfóniát, melyet a hangod keltett életre. Nem érhettem többet hozzád. Elkerültél. Azt hittem valami rosszat tettem és most ez a büntetésem. Vagy, hogy a Sors csak játszadozik velem, mert nem érdemellek meg. Hamis vágyakba és álmokba ringattam magam, ahelyett, hogy választ kerestem volna a fel nem tett kérdésre. Miért? Akárhányszor énekeltem, te jutottál eszembe, akárhányszor próbáltam volna elaludni, a te arcod jelent meg előttem. A szívem darabokra akart törni, a lelkem teljesen elveszett, míg a fejemben ádáz csatát vívtak egymással a gondolatok és az emlékek. A mosoly, amit te varázsoltál az arcomra, kezdett elhalványulni. Lassan visszatértem a régi Jung Taekwoonhoz, aki nem szerette a társaságot és nem beszélt olyan sokat; annyi különbséggel, hogy szerelmi fájdalma volt. Gyűlöltem mindkettőnket, mégis görcsösen kapaszkodtam a veled alkotott életembe. Vissza akartalak kapni, magamhoz akartalak láncolni, hogy soha többé ne szökhess meg előlem. Önző voltam. Nagyon. Mintha csak egy tárgy lettél volna, amit örökre megtarthattam volna, pedig én is tudtam, hogy ez nem így van. Legszívesebben visszamentem volna az első találkozásunkhoz és azt mondtam volna neked; Sajnálom, de ez a szék foglalt. Meg sem kellett volna ismerkednünk, így most már csak annyit mondhatok: Viszlát.”

Jongdae olyan gyorsan szedte a lábát, mint életében még sohasem. Amit az előbb olvasott, az egy levél volt, melyet Taekwoon hagyott hátra maga után. Mondhatni, egy búcsúlevél, mellyel minden eddigi szenvedését meg akarta szüntetni. Nagyon is jól tudta, hol keresse az illetőt, hogy megakadályozhassa tervében. Mikor odaért a romos épülethez, felemelte fejét, hogy megbizonyodhasson sejtéséről. Igaza volt. A férfit még az eső sem nagyon zavartatta abban, hogy a tetőn üldögélhessen. Végül nagyot sóhajtott és felállt annak a szélén, mint aki épp ugrani akar. Jongdae ökölbe szorította kezeit és lélek szakadva futott fel a legfelső emeletre. Az nem lehet, hogy a legjobb barátja ilyen könnyedén itt hagyja, kínok között. Egész testében remegett és levegőt is alig kapott, de csak elérte Őt. Úgy kapott karja után, mint fuldokló a mentőövért. Mert számára Taekwoon tényleg olyan volt, de ezt későn vette észre. Az elmúlt két évben pusztán csak azért kerülte, mert rájött, többet érez barátságnál. Ez már akkor is benne lappangott, amikor barátnői voltak. A tudatalattija már az első találkozásuk óta szemet vetett rá, de soha nem merte bevallani magának és inkább teljesen elnyomta ezt az érzést, jó barátként viselkedve. Ha tudta volna, hogy a másik is így érez iránta, ha látta volna azokat az apró jeleket, amik mindig is ott voltak körülötte, akkor most nem itt tartanának és egyikőjük sem szenvedett volna annyit.

Az eső egyre jobban rákezdett, szinte már szakadt, Ő viszont semmi pénzért nem engedte volna el Taekwoon-t, még ha Ő maga kérte volna sem. Örökre mellette akart lenni, míg a halál el nem választja őket. De ez még nem jöhetett szóba, túl fiatalok voltak még hozzá és túlságosan szerették egymást.

– Kérlek, soha többet ne csinálj ilyet! – könnyei patakokban kezdtek folyni arcán, de az esőcseppek megakadályozták abban, hogy egy is látszódjon belőle. Viszont Taekwoon tudta jól, hogy sír, jól ismerte már és megannyiszor elképzelte már, hogy ahogy a lelke, úgy a szemei is bús balladába kezdenek. Csakhogy most az egyszer nem akarta ezt látni, vissza akarta kapni a fiú mosolyát. Ahogy első találkozásukkor Jongdae tette, most Ő volt az, aki mosolyt varázsolt az arcára.

– Csak nyugi! Egy mosoly képes bármivel felruházni az embert! – azzal Taekwoon is rajzolt egy görbét az arcára, majd megcsókolta szerelmét. Abban a pillanatban, akármennyire fáradtak, ázottak voltak és akármennyire is fájt nekik, Ők voltak a legboldogabb emberek a Földön, amiért visszakaphatták egymást.

Előszó féleség

Szép jó reggelt/napot/estét minden kedves olvasónak!

Először is hadd mutatkozzam be. Littlebird vagy Little Répa vagyok, ki hogy ismer. Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy eleget tegyek néhány kedves ismerősömnek és publikálhassam a történeteimet. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a legtöbb fiúxfiú szerelemről fog szólni, de törekszem minél változatosabbra megcsinálni ezt az egészet.

Jó szórakozást előre is, de vigyázz, mert olyan vagyok, int egy anyatigris! [Nem, egyébként jól veszem a kritikákat, szóval csak hajrá. Viszont a homofób véleményekért harapok, de nagyot!]

Littlebird